Lone Wolf kritika
A mexikói Alejandro González Inárritu kifejezetten szép filmet készített, amikor végsőkig agyondolgoztatott stábjával és az alkotáshoz leszerződtetett sztárjaival: Tom Hardyval, Leonardo DiCaprioval, illetve Domhnall Gleesonnal befejezte a Visszatérő forgatásait. A film, melyet Louisiana gyönyörű tájain vettek fel, eddig már három Arany Globust kapott és 12 jelölést az Oscarra. Ezekből a jelölésekből pedig néhányat biztosan arany szobrocskára fognak tudni váltan, amit legjobban talán DiCaprio vár, hiszen hosszú évek óta reméli a legnagyobb filmes elismerés neki ítélését. (Már legalább három alkalommal meg is érdemelte volna.)
A Visszatérő legnagyobb értékét kétségtelenül a fényképezés adja. A film operatőre, a szintén mexikói Emmanuel Lubezki korábban két Oscar-jelölést is kapott már a „Kis hercegnő” és az „Álmosvölgy legendája" című művekért és nagy meglepetés (és igazságtalanság) volna, ha idén nem ő kapná meg a legjobb operatőrnek járó elismerést. Lubezki ugyanis zseniális munkát végzett: a Visszatérő filmkockáin fantasztikus képekben gyönyörködhetünk. A hatalmas, hóval borított hegyek, sebes folyású folyók, lélegzetelállító meredélyek, óriási erdők és festői lankák megtekintése közben szinte ott van az ember DiCaprio oldalán és vele együtt küzd az életben maradásért. A prémvadászok öltözete, fegyverei gondosan kiválogatottak és korhűek, sőt az indiánok megjelenésébe sem lehet a legkevésbé sem belekötni. Inarritu jó érzékkel választotta ki mellékszereplőit is: az indián arcok valamiféle sajátos eredetiséget adnak a történethez. (Innentől spoileres elemzés.)
A film kezdőjelenete, a prémvadász csapatra zúduló brutális indián támadás kivitelezése magasra teszi a későbbiekre előrevetíthető virtuális „lécet”, mert hihetetlen igényességgel készült, ugyanakkor nincs benne semmi mesterkéltség. A jéghideg folyóba ömlő vér, a sérülések, az emberi testekbe fúródó nyílvesszők, az arcokon látható rémület és kimerültség mind-mind valódinak hatnak. Ám ezt követően a film tempója hosszú időre lelassul. A medvetámadás megosztja a nézőket: van, aki érzékeli, van, aki viszont nem látja a DiCapriora támadó grizzly mesterséges kivitelezését. (Bevallom: nekem nem volt kifogásom a medve-jelenet valósághűségével kapcsolatban.) Ám akárhogy is nézzük: DiCaprio sérülései élethűek, ugyanakkor a film során végig meg van az emberben egy sajátos kétely azzal kapcsolatban, hogy tényleg lehetséges e mindazt túlélni, ami a főszereplőt éri. Hiszen a medve szétkarmolja testét, átszakítja nyakát (lég-, és nyelőcsövét), bezúzza bordáit, eltöri (vagy legalábbis megzúzza) lábát és óriási vérveszteséget okoz főhősünknek, nem beszélve a fertőzésekről, melyek mindig fellépnek vadon-környezetben szerzett nyílt sérüléseknél. Hugh Glass (DiCaprio) azonban mindent túlél, sőt miután társai sorsára hagyják (félig elásva testét) lábra kap és sok száz kilométert gyalogolva (a néhol derékig érő hóban) gyógyszerek és szakszerű sebkötözés, fertőtlenítés, orvosi ellátás nélkül, több napi (vagy heti) vándorlást követően megmenekül. (Miközben nyers halon és nyers húson, meg efféléken él.) Sőt nem pusztán túléli az egészet, hanem aprócska pihenő után, még azt is bevállalja, hogy újra útra keljen és üldözőbe vegye fia gyilkosát, és a végén még élet-halál késpárbajt is vívjon vele. Az mondjuk, már tényleg túlzásnak tűnik, hogy a több napi nélkülözést és fájdalmat elszenvedett, testileg teljesen elgyötört és kimerült, halálból visszatért főszereplő eséllyel szálljon szembe a végén egy pihent emberrel (aki mellesleg „alapjáraton” sem gyengébb nála).
A film a kissé túlzottnak tűnő gyötrelmek részletes bemutatásán és a táj szépségének elénk tárásán túl, kihagyja a történetben rejlő mélyebb feszültségek ábrázolását. Például azt az érdekes kérdést, hogy az 1820-as évek Amerikájában mennyire voltak kiszolgáltatott helyzetben az indiánok, és milyen mértékben szorultak folyamatosan vissza a fehérek – és többek közt éppen a prémvadászok – állandó nyugatra vándorlásának és hódításainak köszönhetően. Ugyancsak semmiféle törekvés nincs arra, hogy megértsük Hugh Glass különleges helyzetét: azt a köztes állapotot, hogy miközben fehér ember, valójában indián felesége és gyermeke van és az indiánok közt éli életét. Ha ezek a mélyebb problémák a sok naturalista tájkép mellett kaphattak volna némi rendezői figyelmet (és időt), a Visszatérő egy nagyon komoly, tartalmas film lehetett volna.
Ami a színészi teljesítményeket illeti: Tom Hardynak és DiCaprionak is elismerés jár, bár hozzá kell, tegyük, hogy a számukra megformálandó karakterek alakítása azért nem kívánta meg a színészet magasiskoláját. Ráadásul DiCaprionak még a beszéd lehetősége sem volt adott, hiszen az egész film alatt, talán ha 4-5 mondatnyi volt az összes szövege. És mégis, jók voltak nagyon. Tom Hardy minden filmkockán, melyen szerepel feszültség tud kelteni. Hitelesen „hozza” az önző, csak önmagával törődő, kapzsi és erőszakos kalandor figuráját. DiCaprio pedig el tudja hitetni a nézővel, hogy a lehető legmélyebb emberi fájdalmat érzi, amikor elveszti a fiát, cserbenhagyják társai és egész testét súlyos sérülések borítják.
Összességében a Visszatérő egy magával ragadó alkotás, gyönyörű felvételekkel, a történelem sajátos aromájával és a kihagyott tartalmi lehetőségek elpazarolásával. Hozzá kell tenni még, hogy a túlságosan elnyújtott tájkép-bemutatások sokszor unalmas tízperceket (néha negyed órákat) iktatnak a filmbe mindazok számára, akik nincsenek elájulva a télies amerikai vadon részletes megszemlélésének lehetőségétől.
Értékelésünk: 8,1
